A szülő-gyermek kapcsolat változása

Ezt a történetet az egyik ismerősöm ihlette, és miután utána néztem a témának általánosabban, gondoltam leírom és megosztom veletek a szülő-gyerek kapcsolatnak szomorú, ugyanakkor csodálatos példáját. Igaz történet alapján íródott.

   

Anya

Mikor először láttalak, 

könnyes volt a szemed.

Már jó régóta vártalak, 

bár még nem is tudtam neved.

Csöpp kis leány létemre is

nagy szükség volt Reád,

s bármennyire voltam hisztis, 

lenyugtatott finom teád.

Csüngtem rajtad, egyfolytában, 

Te voltál a mindenem,

a nagy Ő, teljes mivoltában, 

jöttél, nem kellett intenem.

Felnéztem Rád oly sokáig,

aztán jött az iskola,

s csak az óriás kapu aljáig

fogtam már a kezed, akkor is csak hébe-hóba,

hiszen a Nagyok? Ugyan!

Ők már nem fogták senki kezét,

csak a fiúkét, néha, -azt sem értettem, hogyan-,

mert szerelemnek bizony nem láttam jelét.

Nem énekeltek, s nem is táncoltak, 

pedig a mesékben ez volt a szokás,

csak színlelve viháncoltak, 

hátha ez lesz a kedvező vonás,

ami a másiknak megtetszik,

mert tudom, hogy titokban a nagyok is álmodtak;

hercegről, ki gonosszal vetekszik,

 s értük, kiket csak egyszer láthattak,

és lám, máris szerelemben járhattak.

Lehet, hogy az segített volna,

lehet, hogy szívednek társ kellett csupán, 

s kellett volna hódolnia,

Te meg követted volna, egészen át a Dunán.

Nem gondoltam erre,

talán magányos voltál?

Miközben kerestem, hol a merre,

kedvemért mindent eldoptál?

Olyan gyorsan cseperedtem,

és akkor is el voltam foglalva,

mikor láttam, hogy megöregedten

figyeltél, falatokon koplalva.

Te mindvégig itt voltál, csendesen,

nesztelenül vártad, hogy felnézzek ismét,

bevallom, tettem szégyentelen,

de te nem haragudtál, sőt, vártad jöttöm innét.

Hisz' jól tudtad, ez az élet rendje,

mi a felnőttnek csupán csacska szellemvilág,

az ifjúnak rózsakertje,

melyben akkor nyílik a virág.

Nem is vettem észre,

nem figyeltem, áh, dehogy,

a felém nyúló, finom kézre,

mely nyugovóra nem tért, nehogy

bármi érje szemefényét,

bármiféle szörnyű csapás,

óvott, mint fösvény a pénzét,

kit körülvész a nagy talpnyalás.

De körbe téged nem vett senki,

csak te voltál, meg én,

másra is figyelt mindenki,

végted baljós éjjelén.

Se kolléga, se jóbarát

nem szánta Rád drága percét

mikor fájdalomnak nagy viharát

küzdötted, s cipelted terhét.

Mikor utoljára láttalak,
könnyes volt a szemed.

Azóta várlak, mindig is vártalak,

de bármi legyen is, örökké hálás vagyok, hogy ismerhettem a neved.

Írta: Vécsey Lili