A felnőttéválás nem egyszerű dolog, de egy nap úgyis kirepülünk a fészekből.
A folyamat elég hosszadalmas és fájdalmas; elköltözünk otthonról, a jó meleg biztonságos kis kuckónkból, munkába állunk, elkezdjük élni a saját életünket, és egyszer csak arra ébredünk, hogy Anya napi főztjéből már csak maximum ünnepekkor falatozunk.
Elképesztő belegondolni, hogy ezen mindannyiunknak át kell majd esni, és nem is olyan soká. Persze, valamennyire megpróbálnak minket felkészíteni, de ezt mindenki máshogy éli meg; van, aki leül a szüleivel és átbeszéli, van, aki magában végiggondolja, hogy mit is szeretne csinálni majd és felturbózza a tanulását, javít a jegyein, ezzel megalapozva a jövőjét.
Rosszabb esetben (és általában), viszont a kamasz bepánikol és már évekkel az érettségi előtt elkezd aggodalmaskodni.
De hát egy tinédzsernek, ugyan mi oka lenne az aggodalomra?! – kérdik sokan.
Nos, hát amellett, hogy egy óriási személyiségátalakuláson megyünk keresztül, még pályát is kell választanunk, ami alapvetően nem lenne annyira nehéz, ha nem lenne ez a sok stressz, és megerőltetés.
Hiszen boldogságunk, hobbijaink és szexualitásunk felfedézésének kalandja nem felhőtlen, ugyanis a mindennapi elvárások és a társadalmi normák megfelelésének kényszere teljességgel szétmarcangolja önbecsülésünk. Mert hát szeretnénk minél több ismeretet, tudást magunkba szívni, de közben igaz barátokra lelni, és rátalálni arra, ami valóban érdekel bennünket, valami (aztán valaki) olyanra, ami/aki boldoggá tesz.
Indulnánk hát a felfedezésre, mennénk is fejjel neki a falnak, csak
hát nem merünk.
Ahhoz már elég érettek vagyunk, hogy dúljanak, az érzések tomboljanak ezer lánggal, a gond csak az, hogy nem minden helyzetben
tudjuk még őket kifejezni. Ezért elfojtjuk magunkba a szorongást, a
vonzalmat, a fájdalmat,és szépen, lassan, felfaljuk saját testünket-lelkünket és önmagunkat hibáztatva sírjuk vissza régi, boldog, gyermeki tudatlanságunk éveit.
Aztán ott vannak a szülők. Az, hogy tőlük leváljunk, a felnőttéválás kulcsfontosságú lépése lenne, de ez egyre későbbre tolódik. Ez mind, persze nem azt jelenti, hogy ez a generáció lesz a legbutább mind közül, hiszen valószínű, hogy az 50-100 évvel ezelőtti kamaszok is ugyanúgy nem tudtak mit
kezdeni magukkal, érzéseikkel, csupán az elvárások, a környezet, az életmód változott.
Szüleink óvatosabbak, jobban féltenek minket, mint az előző generációk
apái, s anyái, részben azért, mert a mai világban sokkal nagyobb veszélyeknek vagyunk kitéve, például kint az utcán.
De számtalan helyzetben fontos, hogy felnőttként kezeljenek minket,
hiszen a felnőttéválást jócskán befolyásolja az, hogy a környezet mit vár tőlünk, milyen feladatokkal szembesít. Ha nem kényszerítenek arra, hogy bizonyos dolgokhoz felnőjünk, nem is fogunk felnőni.
Tehát, úgy gondolom, azzal lehetne egy csöppet rajtunk segíteni, hogyha fokozatosan, egyre több mindent bíznának ránk, vagyis meg
kell találni azt a bizonyos egyensúlyt. Mert bár keményen dolgozunk azért, hogy elismerjenek, mint felnőttet, sok helyzetben még gyerekként szeretnénk kezeltetni magunkat. Ez van.
És ha ezt az egyensúlyt megtaláltuk, akkor már nem lehet akkora gáz.
De ha ezt akár egy percre is elveszítjük, apró, érzékeny kamasz-szívünk pillanatok alatt, milliónyi darabra is törhet, ami bizony hatással lesz ránk és a környezetünkre egyaránt.
És minél távolabb kerülünk gyermekkorunk mesés tündérvilágától, annál jobban fokozódik a félelem, hogy mi is vár reánk ezután.
Félünk, hogy nem az lesz amit elterveztünk, félünk, hiszen szüleinknek sem akarunk csalódást okozni.
És biztos mindenki felfigyelt már arra, mit beszélnek a „nagyok” a családban:
A mai Magyarország egyik legnagyobb társadalmi problémája a jövő nyugdíjasainak eltartása. Egy kutatás szerint úgy 40 év múlva egy nyugdíjasra kb. 2 aktiv kereső fog jutni, a mai 5-höz képest.
Ez azt jelenti, hogy Nekünk, a Z generáció büszke tagjainak sokkal többet kell majd keresnünk, mint az előző generációknak, hogy eltarthassuk szüleinket. Vagyis, ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, kell valami fix meló, az pedig nem jön csak úgy, csettintésre.
Persze, ezt nem minden kortársam gondolja át ennyire részletesen, de biztos, hogy mindenkinek átfutott már az agyán
De vajon erre van megoldás?
Arra, hogy mit hoz a jövő, arra senki sem tud százszázalékos választ adni, hisz’ a jövő mi vagyunk.
És igen, ez alatt az eléggé későn érő, internet-függő, buggyant, s felnőni nem igazán akaró fiatalokat értem.De gondolkozzunk kis lépésekben: brit kutatók már azt próbálják elérni, hogy a felnőttkor határát 25 évre emeljék. Ez azért is lenne jó, mert egy 18, vagy akár egy 21 éves ember sem áll még feltétlenül készen arra, hogy teljes mértékben, minden helyzetben felnőttként kezeljék.
És egy úgynevezett „posztindusztrális” , korai fogyasztást és kései felnövést erősítő társadalomban, ahol az ifjak sokkal nehezebben önállósodnak és annyira nem akarnak felnőni, hogy inkább elhúzzák felsőoktatási tanulmányaikat is, ahelyett, hogy dolgozni mennének, nagyon szükség van ezekre a kis lépésekre.
Mi pedig, hogyha nem hátrálunk meg a „felnőtt” és az „érettségi” szavak hallatán, akkor, talán vihetjük még valamire!
Írta: Egy apró, érzékeny, kamasz-szív
avagy: Vécsey Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése